Ez az eredettörténet várhatóan rövidebb lesz az előzőnél (link), még akkor is, ha éppenséggel egy végtelen történetről szól… ha itt nem érvényesül a “nomen est omen”, előre is elnézést érte 🙂
Három ösvényen haladva érünk el a végkifejletig – azaz addig a kereszteződésig, ahol a történetek találkoznak, és megszületik a dal. A leghosszabb út ismét gyerekkoromtól kanyargózik – kezdjük ezzel, hogy túl legyünk rajta.
Nem emlékszem, hogy gyerekként olvastam volna Michael Ende örökérvényű klasszikusát, “A végtelen történet” -et (egész sok kiadást megélt, egy gyors keresés a SzabóErvinben itt – bookline-on is fenn van itt), pedig 1985-ben jelent meg a könyv először Magyarországon, egészen trendi lehetett még, amikor kisgyerkőc voltam. De a filmet (videán találtam rá feltöltve itt), amit rá egy évre szinkronizáltak először, és mutattak be itthon (Barret Oliver – BBB, Noah Hathaway – Atráskó és Tami Stronach – A Kislány Királynő), és aminek a főcímdalát a mai napig mindenki fújja:
Na ezt a filmet jó párszor megnéztem. Így annyira nem volt meglepő, hogy az első egyetemi jegyzettámogatást (talán az utolsó is volt, de ebben nem vagyok annyira biztos) egy egynyelvű szótár mellett egy ilyen könyvre költöttem. A könyvet kölcsönadtam valakinek, aki pár évvel később egy költözés során elszórta.. És itt ért véget az én történetem.
Máté sztorija lényegesen kevesebb elemből és linkből áll. Esténként több kört megyünk Renivel (feleségemmel) mesékből. Az egyik ilyen kör általában egy picit nagyobbaknak való, hosszú meséből pár oldal – és mi is lehetett volna az első ilyen könyv, mint A végtelen történet – a hős, bátor Atráskó, Fuhur, a fehér szerencsesárkány, a végtelen hatalmú Kislány Királylány. Imádta. Az első felét a könyvnek, amíg Barnabás megérkezett, gyorsan befaltuk, de a második rész már nehezen ment. Hiába költöttem picit át a mondatokat, összességében nem fogta meg őt annyira – majd ha picit nagyobb lesz, újra nekivágunk. Ekkortájt kezdtem dúdolgatni egy dallamot, ami arról a szóról jutott eszembe, hogy: hányféleképpen.
Ez a harmadik elem, ami magához a dalhoz vezetett. Az alap hangok meg voltak, jazzes akkordokat képzeltem el hozzá, az is viszonylag gyorsan meg lett – és már a dallam felépítéséből éreztem, hogy nem lesz refrén. Így csak a verszakokra kellett fókuszálnom. Rakosgattam a szavakat, és azt már tudtam, hogy a “fény” szót szeretném benne használni, végül a szín szó tetszett meg mellé, a festeni már magától jött. És az is, hogy a második sorban megismételjem a szerkezetet, ugyanazzal kezdve: “Hány féle”. Abban is biztos voltam, hogy szeretném valahogy a gyerkőcökhöz kapcsolni, de eltartott pár napig, amíg beugrott: mi lenne, ha a színes fényeket a végtelen történethez (Perelin, az Éjvadon) kapcsolnám. Innen már tudtam, hogy Máté lesz Atráskó, Lili Holdgyermek, én pedig a felnőtt Bux Barnabás Boldizsár, aki a gyermekeinek mesél. És pár szótól eltekintve ment minden magától. A négy versszak szépen egymásra támaszkodva kiteljesedett, és az is szinte magától értetődő volt, hogy a kezdő két sor (ami először elkészült) kell, hogy zárja a dalt, utalva ezzel is a végtelenre. A pár szóval, ami egyszerűen nem akart a helyére kerülni, pedig Reni segített ki – az együtt ötletelésnek köszönhető, hogy összeállt az egész.
A felvételnél tudtam, hogy ez egy olyan nóta, amire könnyen ráérezhet Balázs öcsém. Mielőtt elindultunk volna a stúdióba, egy párszor eljátszottuk otthon, csak hogy kicsit ismerkedjen a dallal, de ennyi – így amit hallani tőle, azt ott helyben találta ki rá. RESPECT the TALENT. És itt is köszönöm neki, jót tett nagyon az összhatásnak.
Most így visszanézve, azt hiszem, tévedtem. Ez sem lett rövidebb 😀 Egy fun fact a végére, amit a wikipedia cikkben vettem észre:
az újraszinkronizált változatban Atraskó és Holdgyermek hangját egy testvérpárnak adták (Czető Roland és Zsanett) – szóval nem olyan ördögtől való az én értelmezésem sem, ezek szerint :D.
Ha mindez után még a dalra is kíváncsi vagy, és még nem tetted, akkor
Hallgasd meg:
Olvasd el:
-> itt.
