Amíg a királylány a sárkány új barlangjában sínylődött – lassan annyi halat falt, hogy már neki is pikkelyei nőhettek volna -, addig az Üveghegy melletti apró királyságban az élet már korántsem volt ennyire egyértelmű.
Tudniillik ez egy eléggé átlátszó kis ország volt, hiszen üvegből készült – épült szinte minden (a folyton növekvő üveghegynek meg sem kottyant a sok kibányászott üvegkocka). Mindenki láthatta, tudta, milye van a másiknak, mikor mit csinálnak – nem voltak titkok, nem ismerték a hazugság fogalmát, s a királyi palota mindent elkövetett, hogy ez így is maradjon. Talán kicsit túlzásba is estek…
A középső lány, Anna, mérnöki lángelme volt: az üveget addig-addig csiszoltatta, míg egy nagyító lencse nem lett belőle. Ebből a lencséből pedig alkotott egy távol-látó szerkezetet, beleépítette egy sapkába, ami pont ráillet a legkisebb lány, Lille fejére – így a toronyból is könnyedén meg tudták mondani, ki mit tart a kamrájában, ki mit csinál, anélkül, hogy ki tették volna lábukat a palotából. Alma, a legnagyobb királylány pedig minden nap kiadta a parancsot, hogy ellenőrizzék, mi történik az utcákon, melyik polgárnak milye van. Ha pediglen olyat láttak, ami megtetszett nekik, szóltak apjuknak: ő fogta katonáit, és királyi jogon begyűjtött mindent.
Lillének ez nem volt ínyére, így nagyon sokszor nem árulta el testvéreinek, mit lát valójában – olyat csinált amit senki más az országban: hazudott.
De miután lezuhant a toronyból s a sárkány hátán tovaszállt, már nem volt fék, mi visszafogja nővérei harács természetét, így szépen lassan – napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre egyre szegényebb lett a nép, s aki tehette odébbállt.
Persze az első pár hónapban sorra jelentkeztek a hősök, tudós fejek, kiknek ereje, tudása, bátorsága párját ritkító volt, hogy majd ők megkeresik és megmentik a legkisebb királylányt. A fele királyság azért nem csekély jutalom. De miután sorra elbuktak, és a királyság is egyre szegényebb lett, már egyre kevesebb vállalkozó szellemű akadt. Egy ilyen jelentkező volt a kiemelkedően gyáva tudós, akinek a szülei (óriási félreértésből) a Sámson nevet adták.
És így újra eljutottunk arra a pontra, ahol már egyszer jártunk történetünk folyamán, s ahonnan most már tényleg csak előre vezet az út – a következő részben:
Hogyan döntött a gyáva tudós, szembe szállt-e végül a hős pók a Színe-Váltós sárkánnyal?
