És a sárkány… nos… A sárkány nem csinált semmit. Mármint csinált: aludt tovább. Hősünk kicsit meglepődött – erre igazán nem számított. Hogy leplezze zavarát, még egyszer nekiveselkedett:
“Üdvözöllek beste sárkány! A nevem Plinc Máh-T’, én vagyok az Icike-Picike Pókkirályság, Máh-hon, trónjának örököse. Azért jöttem, hogy megküzdjek veled, és kiszabadítsam az Üveghegy melletti királyság királyának legfiatalabb lányát, Lille királylányt, kit galád mód elraboltál, s fogva tartasz! Készen állsz a küzdelemre, óh mondd, gyíkok legzsarnokabbika?”
Nagyot toppantott a hatás kedvéért két legelső lábával, majd bátran előrébb lépett, és kihívó pillantással várta a választ. Mondanom sem kell, ismét hiába. A sárkány: csak aludt tovább. Erre hősünk nekiveselkedett, és ezüst-szín fonalával villám-sebesen cikázva nekilátott, hogy körbefonja újabb és újabb réteggel az alvó, szinte mozdulatlan szörnyeteget – hiába volt ő a leggyorsabb hálószövő széles e világban, mire a hatalmas test eltűnt a hálóban, háromszor haladt el a nap a barlang szája felett. Közben a királylány folytatta napi rutinját:
— levedlett sárkánykaromból készített dárdával hal-vadászat
— a barlangba beszállingózó óriáslevelek begyűjtése a barlangi tó vizének felszínéről (ezekből pár nap szárítás után ruhaneműt, pár hét szárítás után pedig különböző eszközöket barkácsolt a halcsontvázakból letördelt hatalmas és kevésbé hatalmas “szálkák” segítségével)
— életben tartotta a fel nem használt falevelekből azt a kis tüzet, ami akkor kelektezett, amikor az első napok egyikén a sárkány rosszat álmodott, és álmában odapörkölt egyet képzeletbeli ellenfelének – ez a tűz olyan nagy csóvával hagyta el az óriáshüllő legnagyobb száját, hogy Lille alig tudott félreugrani, a szoknyája lángrakapott – ő pedig, miután sikerült megszabadulni az égő ruhadarabtól, ahelyett, hogy eloltotta volna, csontokkal kerítette körbe, és amit csak talált, rádobott, hogy ne lohadjon a láng
— napvilágnál a barlang falára rajzolta emlékeit az elszenesedett levelek porából, és minden reggel húzott egy újabb csíkot, hogy tudja, hány nap telt el azóta, amióta itt van..
Kezdetben fel sem tűnt neki, hogy valami történik, és amikor észrevette a furcsa anyagot a sárkány körül, akkor is csak azt gondolta, hogy a sárkány is, mint egy kígyó, vedleni fog – már azon járt az esze, mihez is fog kezdeni a lehullajtott bőrrel, amikor… a hegyomlásnyi test megremegett a pókhálóban, és hatalmas lángok kíséretében leszagatta magáról az ezüstszín leplet – s a Színe-Váltó sárkány immár ezüstös ragyogásban állt ott teljes valójában. Dühében minden testrészével csapkodott megállás nélkül tűzcsóvákat eregetve, aminek egyrészt a barlang sztalaktitjai és sztalagmitjai látták kárát, másrészt Lillének is nagyon gyorsan kellett a biztonságot jelentő nagyobb szikladarabok köző-mögé vetnie magát, mielőtt a tomboló óriásgyík, vagy a röpködő kődarabok eltalálják. Fél óra földet rengető eszeveszett őrület után azonban a sárkányban tudatosult, hogy nincs mitől félnie – nem látott maga körül semmit és senkit – így a nagy izgalomra széttárta szárnyait, tett egy kört a magasban, s három fejét lehűtötte az alázóduló vízesésben – közben persze tele is tömte mindhárom méretes pofáját a vízben fel-alá úszkáló (igen, a vízesésben úszkáltak!) halakkal, majd miután jóllakott, visszaereszkedett előbbi helyére, és perceken belül már hortyogott is füstfelhőket eregetve orrlukaiból.
Hősünk még sosem nézett szembe sárkánnyal, és valljuk be, azért mielőtt az ember nekilát királylányt menteni a sárkány karmaiból, nem árt tisztában lenni azzal, mire is képes egy sárkány. Plinc miután elkészült remekművével – azaz körbehálózta nem túl aktív ellenfelét háromszor is, elbizakodott. Avagy előre ivott a medve bőrére, és nagyban próbálgatta magában beszélve, hogyan is lenne a legillendőbb üdvözölni megmentettjét, amikor a az első óriásláng szele – mint autórobbanás az akcióhőst – a magasba röpítette. És röppályája szépen ívelt egyenesen ki a barlangból. A barlangnyílást körülölelő óriástó hullámai nyelték volna bizton el, ha nem fedez fel egy a part felé tartó teknősbékát, aki asztallapnyi lábaival tepert a vízben. Kis szálakból ejtőernyőt szőve landolt a szekérnyi teknőn, és kénytelen-kelletlen belátta, ez így nem fog menni. Visszavonulót fújt, szárnyas hátasán visszarepült oda, ahol az óriásvilágba érkezett, és leugrott a mélybe, hogy a hosszú szabadesést követően egy újabb apró hálóernyő segítségével tudós barátja fején landoljon.
