Az ici-pici pókkirályfi és a Színe-Váltó sárkány | Hetedik rész

Az ici-pici pókkirályfi és a Színe-Váltó sárkány | Hetedik rész

Sámson bátran ült. Igen, mióta az az óriás-légy ráröppent az ebédjére, ahhoz is bátorság kellett, hogy megüljön a fenekén Plincre várva, és ne rohanjon hanyatt-homlok csapot-papot otthagyva. De ő bátran ült, és várt. Meg persze főzött és evett. Amíg volt miből. Aztán már csak bátran ült és várt. Meg persze egy idő után picit éhezett is. Sőt… ebben a nagyon bátor ülésben és várásban egyre jobban és jobban megéhezett. De ő ezzel az éhséggel is szembenézett, tudta, hogy hálószövő-szövetségese számít rá! Csak ült bátran, várt, és szembenézett az éhséggel… egy darabig. Igazság szerint egy órán át, ha bírta – aztán feladta, és élelem után nézett.

Így történt, hogy amikor a hősiesen visszavonuló nyolclábú királyfi leért az égig érő fa aljába, sehol sem találta tudós társát. A tűz még parázslott, a sátor felállítva, a kis kézikocsi is ott van még, amiben a füveket, porokat, miegyebet tárolja Sámson, csupán ő maga nincs sehol.

Plinc nem tudta mire vélni ezt, aggodalom csírája növekedett gyomrában, s hogy megnyugtassa háborgó érzéseit, légyvadászatba kezdett. Elkapott vagy tucatnyi szárnyas zümmögőt, és ekkor rádöbbent, hogy jó ideje nem evett semmit: hozzálátott hát a vacsorának.

Közben Sámson bebarangolta a közeli erdőt – talált gombát, bogyókat, vadalmát, majd mikor már úgy döntött, elindul visszafelé, észrevett egy olyan ösvényt, ami eddig nem tűnt fel neki – és kiváncsisága ezúttal felülkerekedett félelmén: irány az ismeretlen!

Kicsit lassabban haladt, mint eddig – egyrészt azért, mert tarisznyáját már jól megtömte, és húzta a vállát, másrészt ezt az utat jó ideje nem használhatták, annyira benőtte a sok gaz, egyes részeit pedig teljesen visszavette magának az erdő. De nem adta fel, csak tört előre, maga sem értette, mi történik – ilyenkor általában már rég fülét-farkát behúzva rohant volna minél messzebb. És akkor.. egy tisztáson találta magát. A tisztás közepén pedig egy a szivárvány majd’ minden színében pompázó egyszarvú pihegett.

Közelebb ment, és letérdelt mellé. Az unikornis felnézett rá, mélykék szemeiből szomorúság áradt, és a tudós meghallotta fejében a csodalény szavait:
“Segíts… a koboldok megtalálták a tiszta forrásból táplálkozó tavacskát, melyből minden nap innom kell, különben elvesztem a színeim.. és ha az utolsó szín is kifakul… akkor elhagy a varázserőm, és nem leszek képes boldogságot színezni az emberek szívébe. Már két napja nem ittam, a vörös és a narancs már eltűnt…”
Sámson először csak tátogott némán, mint hal a parton, de aztán csak összeszedte magát, és legalább egy kérdést ki tudott nyögni magából.
“Hogy segíthetek?”
A színpompás teremtmény lágy hangja újra megszólalt fejében:
“Keresd meg a Tiszta Forrást, és kérd meg, hogy válasszon magának új irányt, keressen új medret.”
“De merre keressem ezt a forrást?”
“Csak simogasd meg a hátamon a kék színt, és kövesd a szíved!”

Sámson pedig így tett. megsimogatta az egyszarvút, behunyta szemét, és a szíve dobbanását meghallva felállt. Átszaladt a tisztáson, bevetette magát a fák közé, és nem törődve az arcába csapódó ágakkal, a kezébe kapó tüskékkel, tört előre megállíthatatlanul, amerre szíve vezette. Nem érezte az idő múlását (talán megállt körülötte az idő?), de egyszer csak meghallotta azt a halk, csobogó hangot, amire várt. Lépteit gyorsítva, lihegve száguldott a hang irányába, majd már nem csak hallotta, látta is a forrást. Egy hét-embernyi széles törzsű fa aljából tört fel, körülötte zöld mohaágyon megannyi színben pompázó virág, a virágokon strázsálva pedig számtalan apró, szinte a szirmok közé olvadó, pillangószárnyú tündér – kezükben pöttöm, de láthatóan hegyes lándzsákkal, tőrökkel. Meglátva a tudóst, hirtelen a levegőbe emelkednek, és bekerítik őt. Sámson a magasba emeli két kezét, jelezve, hogy nincs nála fegyver, és nem ártó szándékkal jött.

“Várjatok! Nem azért jöttem, hogy ártsak a forrásnak vagy nektek. A segítéségére van szükségem. A szivárványszínű egyszarvú veszélyben van, mert a tavacskát, ahova a forrás vize pihenni tér meg, megtalálták a koboldok.” Szavai nyomán a kis tündérek láthatóan megzavarodnak, és hatalmas sivalkodásba fognak – mintha ezernyi papagáj zsibonganá körbe Sámsont, kénytelen füleire szorítani kezeit, hogy ne süketüljön meg.

“Nyugalom, nyugalom! Az unikornis ebbe nem gondolt bele szerintem, de én tudom, hogy mitől ijedtetek meg! Ha megtalálták a tavat, visszakövethetik a tavat tápláló patakot egészen a forrásig – hozzátok. Két napja nem ivott az egyszarvú a tóból, tehát két, vagy legfeljebb három napja leltek rá a tóra a koboldok. Hány napi járóföldre van innen a tó?”
A zsibongó tömeg abbahagyta a sivalkodást, és gyorsan alakzatot váltottak –
8-ast formázva adják meg a választ a tudós kérdésére.
“Rendben, tehát van még 4-5 napunk, hogy elvágjuk az útjukat. Először is beszélnem kell a forrással, hogy változtassa meg a folyásirányát, hogy új medret találjon magának a pihenésre, így a koboldok elveszítik a nyomot, és a szivárvány-egyszarvú újra tud inni a tóból, nem veszíti el a színeit, és újra boldogságot tud színezni az emberek szívébe.”
A tündérek szétbontják a nyolcast két körre, hogy utat nyissanak a forráshoz. Sámson leveszi bakancsát, és óvatosan lépkedve, nehogy valamelyik virágban kárt okozzon, megközelíti a forrást – leguggol mellé, és megszólítja.

“Tiszta Forrás, te, ki szomját oltod az emberek szívébe boldogságot színező szivárvány-unikornisnak – a segítségedre van szükségem. Arra kérlek, válts irányt, tereld új mederbe hűsítő cseppjeidet, találj magadnak egy új pihenőhelyet. Ha nem teszed, rövidesen rádtalálnak a koboldok, és megtámadják a virágtündéreket!”

A forrás pedig bugyogva válaszolt: “Sámson, látom, szándékod tiszta, mint a hegyi patak, tudom, hogy segíteni szeretnél az embereknek. De nekem nem tisztem dönteni. Számomra minden teremtmény egyenlő. Ha a világ körülöttem változik, én is változom. Ha tündérek helyett koboldok enyhítik szomjukat vizemből, akkor legyen így. Ha kivágják a fát, mely évezredek óta oltalmaz, legyen így. Ha csákányukkal kivájják a sziklát, melyből eredek, legyen így. Ha végleg elvesztem erőmet – legyen így. Nem én változtatom meg a világot, a világ változtat meg engem.” Sámson hirtelen nem tudta hova tenni a forrás szavait, melyek édes csengéssel verődtek vissza a környező fák törzseiről. Értette, de mégsem. A tudós felfogta ugyan, mi bújik meg a szavak mögött, de mint az az ember, kinek szívét átjárta a szivárvány-egyszarvú kék színének ereje, nem tudta elfogadni. “De..” kezdett volna bele a vitába, amikor a forrás váratlanul újra megszólalt: “Mindazonáltal, ha megválaszolod három kérdésem, és elhozod az erdő közepéről a beszélő fák alkotta mágikus ásót, segítek neked.”

“Mindent elkövetek, hogy segíthessek! Mondd hát, mi az a három kérdés?” felelte bátran a tudós, és nem is kellett sokáig várnia, míg újra felhangzott az éteri hang:

“Felteszem neked egymás után a három kérdést, majd hagyok egy kis időt gondolkodni. Aztán várom a három választ, és azt, hogyan függ ez a három kérdés össze, mitől lesz a három egy. És miért is jó ez neked?

Az első kérdésem: A törpék, a koboldok és az emberek is formálják a környezetüket. Pusztítanak, hogy alkossanak. Kivágják a fákat, kivájják a hegyeket, majd irtózatos méretű épületeket emelnek. Vagy azért, hogy saját magukat, vagy azért hogy állataikat védjék vele. És persze sokszor lerombolják egymásét. Van azonban egy épület, amelyet azért építettek, hogy összegyűjtsék a világ történetét, a költők aranyát, a mesék meséit. Mi ez a hely?

A másodikhoz meg kell értened, hogy a világ nem az, ami körülötted van, hanem az, amit felfogsz, érzékelsz, megértesz belőle. Hiába van tele csodával, ha képtelen vagy elfogadni a csodák létezését, ha képtelen vagy meghallani a hangokból alkotott szavakat, ha csak a szelet hallod, az erdő énekét nem érted meg. Kérdem én.. mi az, aminek nincs szája, nincs torka, nincs tüdeje, nem tud beszélni, mégis mindig válaszol, ha meghall téged?

A harmadik pedig egyszerű: az ember furcsa egy teremtés. Először eldobja valaminek a külsejét, majd megfőzi, ami belül van. Aztán megeszi a külsejét, és eldobja, ami belül van.
Gondolkodj, Sámson, gondolkodj!”

A tudós fő pedig villámgyorsan pörgette magában újra és újra a hallottakat. Nem kellett neki több pár percnél, és pontosan tudta, hogy mit válaszoljon:

“Tiszta Forrás, tudom a választ. Az épület, melyben oly sok történet lel otthonra, az a könyvtár. A visszhang az, ami mindig válaszol, habár se szája, se torka, se tüdeje, és beszélni sem tud. Aminek pedig először lehántjuk a héját, megfőzzük, majd lerágjuk róla a szemeket, végül a csupasz csövet a malacok elé dobjuk, az – ahogy azt dédapám oly sokszor mondta a hideg trónteremben reszketve, törökbúza-melegmálé, vagyis a kukorica! És hogy ezek hogyan függenek össze? Az is egyértelmű. Ki a tudást a könyvtárban hangosan kutatja, csak saját magát hallja, s nem lel választ. Viszont ki csendben követi a tudás morzsáit, kukoricaszemeit, az magába szívhatja a könyvekben megbúvó világok titkait. Úgy vélem, ez azt jelenti számomra, hogy csendben kövessem a jeleket, amik az erdő közepére vezetnek, így szerezhetem meg az ásót, amivel új irányt adhatok folyásodnak!”

A forrás nem válaszolt – ezt hősünk “igen”-nek vette, és óvatos léptekkel visszatért a levetett lábbelikhez. Felkapta őket, és csendben, figyelmesen körbenézett. Az egyik tündér kivált a tömegből, és elröppent a forrás-fa mellett. Ő követte. Nem volt szüksége sem térképre, sem tájolóra, lábai vitték a tündér után, s léptei elől mintha visszahúzódtak volna a fák gyökerei, az ágak elhajoltak útjából, a tüskék úgy fordultak, hogy véletlenül se sértsék meg az áthaladót. Egyre beljebb és beljebb került, a lombok már olyan sűrűn érték egymást feje felett, hogy se a Nap, se a Hold, se a csillagok fénye nem szűrődött át rajta. A mélysötét semmiben haladt a gyáva tudós, minden félelmét hátrahagyva, míg nem meghallotta azt, amit még élő ember nem hallhatott őelőtte: a beszélő fák sustorgó, nyekergő hangjait.

“Itt. Puhakérgű. Csenevész. Gyermek. Mozgógyökerű. Virágéltű. Sokasodó. Mit akar? Az. Kellneki. Újéletek. Lehetősége.”

Továbbra sem szólt semmit, csak ment tovább vakon, mígnem elhallgattak a hangok. Lehajolt, és felemelte a földről az ásót. Nem láthatta, de tudta, hogy ott lesz. Megfordult, és néma csendben, ahogy jött, elindult visszafelé.

“Magvaink. Földmélybe. Öntözd. Újéletek. Lehetősége.”

Megértette, mit várnak cserébe a beszélő fák. Ahogy ritkult a lombok pajzsa, s beszűrődött némi fény, szétnézett a földön, s gyűjtögetett – vad gyümölcsfák elhullajtott termését, makkot, bogyókat – s mind erszényébe rejtette.
Visszért a forráshoz, a tündérek most már nem állták útját. Újra levette viseltes lábbelijét, óvatosan megközelítette a a virághalom közepén kicsorduló élet eredetét, s a faásó végével új utat rajzolt előbb a köveken, majd a virágok között, tovább a fák alatt a földön, s ahogy húzta az ásót, a föld szétnyílt, vagy egy méternyi mélységben. Bedobálta az árokba az összegyűjtött termést s magokat. A föld összezárult, s a forrás követte az ásó nyomát. Ahogy a tiszta víz megérintette az apró magvakat, egyből kicsíráztak, s növekedni kezdtek – szempillantás alatt méteres törzsű fák rejtették maguk alá a csordogáló csermelyt. És Sámson meg sem állt addig a tisztásig, ahol az egyszarvúval találkozott. Már csak két szín játszott a zihálva fekvő testen: a kék és az ibolya kavargott szomorúan. Körberajzolta az ásóval a fáradt unikornist, s a csermely csobogva gyűlt tócsává, majd aprócska tóvá, s magához ölelte szenvedő barátját. Sámson felemelte a magasba az ásót, és hátralépett. Tudta, hogy itt már nincs tennivalója, de a koboldok még mindig bajt okozhatnak. Visszatért hát, immáron utoljára a forráshoz, s elindult az előző, lassan elfogyó erecskét követve. Ásója éle újra a földön volt, úgy húzta maga után – a föld az utolsó cseppig elnyelte az éltető nedvet, s nyomát nem hagyta annak, hogy korábban ott bármi is csordogált volna. Majd mikor már úgy érezte, elég messzire jutott, belenyomta az ásót mélyen a földbe, s a föld megremegett, óriási árok nyílt lába előtt, melynek mélysége és szélessége beláthatatlan volt, s a túloldal is vagy egy almahajításnyira került. Magához vette hát a varázsszerszámot, és meg sem állt a tisztásig. Látni akarta, hogy a szivárvány-egyszarvú visszanyeri színeit.

Így történt, hogy a beszélő fák odaadták Sámsonnak a varázs-ásót, amivel a Tiszta Forrásnak új irányt adhatott Sámson, ezzel megmentve a szivárvány-egyszarvút, ki így újra boldogságot színezhetett az emberek szívébe.

És persze jó tett helyébe jót várj: Új szarvat növesztett a színpompás csodalény, s a régit Sámsonnak adta. Az unikornis szarva tudvalevőleg varázserővel bír. Jogos hordozója képes megváltoztatni az anyagot, amihez hozzáér. És hogy mihez kezdett ezzel a mi már nem is olyan gyáva tudósunk?

Nos.. azt a következő részben mesélem el…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Back To Top