Ez egy szigorúan amatőr (mondhatni rajongói, bár ez a szó talán túlzás) kezdeményezés, az eredeti mű szerzője és címe:
Angela Fish: Ben and the Spider Prince,
megjelent 2019 májusában a Troubador Publishing Ltd. gondozásában
ISBN 9781838599577
Minden jog ésatöbbi a szerző tulajdona. A bejegyzésből nem származik semminemű bevételem. A fordítás kizárólagos célja, hogy azok is megismerhessék a történetet (amely a cím alapján kapcsolódik a saját mesémhez), akik nem rendelkeznek a kellő nyelvtudással, hogy eredetiben olvassák el és fordítsák le gyermekeiknek a mesét – vagy csak nem szánnának rá annyi időt/energiát. Nem is beszélve annak erős esélyéről, hogy nem hallottak még ennek a könyvnek a létezéséről sem…
Bence most a homlokát ráncolja – egyértelmű, hogy valami zavarja. “De ha te vagy most a Titok Őrzője, akkor hogyan mentem én össze tavaly? És miért tartottad meg magadnak ilyen sokáig? Miért nem adtad tovább anyának?” Nagyi rámosolygott. “A fiatalúr tele van kérdésekkel, ugye? Nem adtam tovább édesanyádnak a Titkot, mert nem éreztem helyénvalónak. Őt sosem érdekelték igazán a madarak, a bogarak vagy a fák – mindaz, amit én igazán szerettem. A verset is arra használtam, hogy jobban megismerjem a természetet. Volt, hogy tudtam segíteni, ahogy te segítettél Loxnak, de erről majd máskor mesélek.
Az első két évben öt alkalommal használtam a versikét, de úgy döntöttem, az utolsó két lehetőségemmel még várok. A középiskolában annyira lefoglalt a sok házifeladat, na meg az új barátok, hogy nem is gondoltam a Titokra, aztán összeházasodtam Nagyapával, megszületett Édesanyád – még kevesebb időm és lehetőségem volt a titokkal foglalkozni. Születésed után nem sokkal mondtam el először újra a versikét.
“Értem, de akkor velem mi történt?” Nagyi nem válaszolt egyből, egy kicsit elmélázott, majd lassan belekezdett a válaszba.
“Nos igen… van még valami, amiről tudnod kell. A verset nem csak arra tudod használni, hogy te magad menj össze, akárkire hatással lehet a varázsige. Viszont ha ez a valaki bárkinek is továbbadja a Titkot, az elveszti hatalmát. Tehát ha másvalakire használod, az is egy alkalomnak számít a hétből. Tavaly azt láttam rajtad, hogy egy kicsit magányosnak érzed magad. Tudtam, hogy nagyon nehéz ilyen messze kerülni a barátaidtól, ezért arra gondoltam, egy kaland jobb kedvre derítene.”
“De miért tartogattad ilyen sokáig az utolsó alkalmat? És… ez akkor most azt jelenti, hogy már nem használhatod soha többé a varázsigét? Ez olyan.. te nem vagy szomorú emiatt?” Nagyi megint csak mosolygott. “Azért tartogattam az utolsó lehetőséget ilyen sokáig, mert arra gondoltam, jó lenne még egy kis izgalom, egy utolsó kaland… de amikor megláttalak, ahogy az udvaron alszol a fűben, tudtam, hogy ezt kell tennem. Meg aztán.. azt hiszem már túl öreg vagyok ehhez a mókához. Ugyan a varázsige képes póknyira összetöpöríteni, de fiatalabbá sajnos nem tesz…”
“Öhm.. Hány éves is vagy, Nagyi?”
“Pont annyi éves vagyok, ahány éves a nyelvem – nem is beszélve arról, hogy a fogaimnál még öregebb vagyok!” Nevetett fel Bence nagymamája. “Na de most már ne szólj többet közbe, mert még rengeteg dologról kell beszélnem. Jobb ha jegyzetelsz – hozz papírt és ceruzát!” Bence felszaladt a szobájába egy füzetért és írószerért, majd miután lihegve visszaért, újra elhelyezkedett Nagyival szemben.
“Kész vagyok! Szóval, mi jön most?”
