Az ici-pici pókkirályfi és a Színe-Váltó sárkány | Első rész

Az ici-pici pókkirályfi és a Színe-Váltó sárkány | Első rész

Egyszer volt, hol nem volt, élt valahol az Üveghegy lábánál egy üvegpalotában egy öreg király feleségével, s három lányával. Király volt ugyan, de országa nem volt nagyobb egy aprócska falunál – maga a palota sem terebélyesedett széltében – ellenben olyan magasra nyújtózott, hogy át lehetett dobni egy almát róla az Üveghegy tetejére. Gyűlt is a sok alma az Üveghegy tetején, mert a három lány  azon versengett minden nap, ki tudja messzebb dobni a gyümölcsöket.

Szinte senki sem tudta, de az Üveghegy gyomrában aludta hétezer éves álmát a Színe-Váltós sárkány. Hogy miért nem tudtak róla? Ez egyszerű. Mindig olyan színűvé változott a bőre, mint amihez a farka vége hozzáért, és mivel amikor lepihent aludni, a farka vége a hegy falának dőlt, így ő maga is átlátszóvá vált, akárcsak a barlang, amiben elszunnyadt.

Történt egy napon, hogy a Viharóriások az Üveghegyen kezdtek bírkózni, s annyira belemelegedtek, hogy villámpörölyükkel lyukakat vájtak az Üveghegybe. Amikor elfáradtak, odébálltak – de a lyukak, azok maradtak.

A királylányok pedig másnap kora reggel, mit sem sejtve folytatták az alma-dobáló versengést – néhány gyümölcs pedig utat talált magának a lyukakhoz, és ha már odataláltak, bele is gurultak. Zuhantak le a mélybe, egyenesen a szundikáló sárkányra. A farka végére pottyant zöldalmától zölddé lett a sárkány – láthatóvá vált -, a farkán pihenő fejre pottyant piros és sárga almák pedig kiverték az álmot szeméből. Ahogy felemelte farkáról a szörnyű nagy fejet hosszú nyakával, előtűnt két másik kisebb nyak is, egy-egy fejjel. Ezek alvás közben nőttek ki az óriási testből, így a hétezer évvel ezelőtt még egyfejű, mára háromfejűvé változott.  Nagyra tátotta hatalmas szájait – mind a hármat -, és előtört egy fáradt ásítással a három torokból vészes lehellete. Tüzet, fagyasztó szelet és savat okádott a három fej, hatalmas üreget nyitva az Üveghegy falába. A most zöld színű bestia széttárta méretes szárnyait, és a magasba röppent.

Megpillantva őt egy torokból sikoltott fel az apró falunyi ország összes lakója, mind elejtette, mi a kezében volt – ásó, kapa, nagyharang, kalapács, orsó, kanál, kalács – alma, vagy éppen balta.. Sokan ájultan estek össze, így a két idősebb királykisasszony is, de a legkisebb talpon maradt – kíváncsisága nagyobb volt, mint félelme, így közelebb merészkedett a peremhez. Néhány zsoldos is megirigyelhette volna a legkisebb királylány bátorságát, de nem volt épp a legügyesebb (már az is csodaszámba ment, ha át tudta dobni almáit az üveghegyre) – megbotlott, és lezuhant.

Egyenesen a sárkányra. Megkapaszkodott a hatalmas pikkelyekben – az óriási bestia még csak észre sem vette a potyautast. Aki egyébként üvegkoronát viselt fején, mindaddig, míg becsapódáskor le nem pottyant, és el nem találta a hatalmas szárnyain emelkedő szörnyeteg farka végét. Aki így ismét eltűnt egy szempillantás alatt a kék égről, hiszen a korona átlátszó volt – és a legkisebb királylánnyal a hátán tovaszállt a messzeségbe…

Évek teltek el, bátrabbnál bátrabb lovagok, okosabbnál okosabb tudósok, híresebbnél híresek hősök járultak az üvegpalota királyának színe elé, s keltek útra, hogy megkeressék a legkisebb királylányt – de egyik sem járt sikerrel – a bátor lovagok és híres hősök nem találták a sárkányt, az okos tudósok pedig ugyan jószerint ráleltek rejtekére, de mind megfagyva, elégve, vagy pedig elfüstölve végezte.

Mígnem egy tudós, aki ugyan nem a legokosabb, ámbátor bizton állítható, hogy a leggyávább volt mind közül, úgy nem döntött – megtalálván a sárkány rejtekét-, hogy ő bizony egyedül fel nem mászik az égig érő fán egy óriás bestiához! Vissza sem mert menni dolga végezetlenül, mert hát hiú is volt gyáva tudósunk (igazi kincs az ilyen ember!), így úgy döntött, hogy amíg rászánja magát arra, hogy valamelyik irányba elinduljon, a fa aljában üt tábort.

Felállította hát sátrát, tüzet rakott, főzött egy jó nagy adag grizes tésztát, majd a tésztát összekeverte nagymamája híresen édes baracklekvárjával. Megvacsorázott, és, mint aki jól végezte dolgát, aludni tért. Nem evett meg azonban mindent, és az édes lekvár illata odavonzotta a legyeket. A legyekre vadászva pedig belibbent a tábortűz fényének körébe Plinc Máh-T’, az Icike-Picike Pókkirályság trónjának egyetlen örököse. A pók büszke volt felmenőire – akadtak köztük nemes Keresztes lovagok, és jámbor, paraszti éltű Kaszások is. Nagy szerencséjére családjában kevés volt az Özvegy – így élhettek oly sokáig ősapái s fivérei. Plinc nem volt sem különösen nagy, sem különösen erős – még pókmércével sem -, de merészsége az oroszlánokéval vetekedett – továbbá rendkívül tehetséges hálószövő hírében állott, és nála gyorsabb futót sem hordott nyolc lábán Pókfölde (póknevén Máh-hon).

Minthogy az égig érő fa lábánál ütött tábort tudósunk, ami tudvalevőleg összeköti az emberek világát az óriásokéval, és minthogy ez a lekvár tényleg messzeföldről híres volt arról, mennyire édes – egyszercsak megjelent a magasban egy árnyék, s tudósunk feje felett átröppenve – zümmögve landolt a maradékon. A medvehorkolásra hajazó zümmögés felverte álmából tudósunk: egy óriásléggyel találta magát szemközt, ami nagyobb volt, mint a feje! Megnyikkanni sem tudott, csak nézett kikerekedett szemekkel – több se kellett azonban a hős Plincnek – hagyta az apró legyecskéket, s villámként cikázni kezdett a förmedvény körül – közben szőtte, szőtte ezüstszín hálóját, egészen addig, míg a megszeppent áldozat egy ragacsos ezüstgombolyagban találta magát, ahonnan nincs menekvés.

Így történt, hogy az ici-pici pókkirályfi megmentette a gyáva tudós életét, és elkapta a póktörténelem leghatalmasabb zsákmányát, aminek hála még évek múltán is dőzsölhetett egész királysága.

Történetünk persze itt nem ért még véget – ha kíváncsi vagy arra, mi történt a királylánnyal, hogyan döntött a gyáva tudós, szembe szállt-e végül a hős pók a Színe-Váltós sárkánnyal, várd ki a…

FOLYT.KÖV.

Második rész

Harmadik rész

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Back To Top