…folytatást!
A legkisebb királylány kitartóan kapaszkodott az óriási pikkelyekbe – de olyan végtelennek tetszett az utazás, olyan hideg volt fenn a felhők közt, hogy már kezdte elhagyni ereje, s félő volt, hogy soha többé nem láthatja testvéreit, szüleit és otthonát, az üvegpalotát. A sárkány hátán lovagolva sem túl sok esélyét látta ennek, de mindig is úgy gondolta, hogy a pohár félig teli van. Csak lesz majd valami hős lovag, aki megmenti. Persze ha palacsintaként kiterülve fekszik a semmi közepén, akkor nincs az a bátor vitéz, ki a sárkánnyal végezve fehér lovára emeli, s hazáig vágtat vele és jöhet a szerelem első látásra, esküvő, kishercegek, na meg a boldogan élnek, amíg… – ekkor a sárkány el kezdett még magasabbra emelkedni. Volt ott valami furcsa, fatörzs-szerű képződmény, ami mellett haladt. Mígnem hirtelen tótágast állt az egész világ, s ha a sárkány nem fordul gyorsan meg a levegőben, bizony hogy lepottyan, s lepénnyé lapul.
De megfordult a beste, s magabiztosan, mint aki nem először jár már itt, elindult egy óriási erdő felé. Ahogy közeledtek, a királylány csak ámult: az erdő tényleg hatalmas volt, de nem csak azért, mert a végeláthatatlanba húzódott zöld szőnyege, hanem azért is, mert akkora fák alkották, mint amekkora az üvegtorony volt! A lombok árnyai közt suhanva, hol jobbra, hol balra kerülve egy-egy ágat száguldott a szárnyas fenevad, s ahogy farka vége neki-nekicsapódott egy-egy falevélnek, vagy kiálló apró ágacskának (amely apró ágacska nem mellesleg hosszabb volt egy hat-lovas hintónál!), a sárkány színe újra és újra, pillanatról pillanatra megváltozott – ez bárkit megbabonáz, aki látja – királylányunk is inkább behunyta két szemét, mintsem elkábuljon, s engedjen szorítása, így hát fogalma sem volt, merre repülnek tovább – aztán a sárkány ereszkedni kezdett.
Óvatosan körbepillantott: valahol az erdő mélyén voltak, egy mezőnyi méretű tisztáson. A tisztáson egy tükörsima tó volt, annak közepén a víz egy gigászi körben vízesésként hullott alá – itt ereszkedett le a sárkány, s meg sem állt, míg földet nem ért. Horkantott egyet, legnagyobb szájából tüzet okádott, s a víz sisteregve elpárolgott – kiejtve magából néhány tutajnyi méretű megperzselt pontyot. Míg tűzköpő szájával mohón falta a halat, két másik szájával jóízűen kortyolt a vízből. Vagy egy órán át mást sem csinált, csak evett és ivott, aztán lehajtotta három fejét, s elaludt.
A leány ekkorra már napok óta nem evett, nem ivott semmit, s ugyan a barlang mélyén nem-igen tudta megállapítani, milyen napszak lehet, így nem is zavartatta magát olyan apróságon, hogy melyik étkezés következhet – de úri neveltetése még így sem engedte, hogy puszta kezével nyúljon az ételhez. Ezért miután óvatosan lemászott az órisáhüllő hátáról, s odalopakodott a megmaradt sülthalakhoz, néhány szálkát letört és kinevezett villának és késnek – majd megreggeli-ebéd-vacsorázott.
Így ment ez nap mint nap, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre – mígnem azt is elfelejtette, hogy más étel is létezik, mint a hal, de a reményt, soha nem adta fel. A sárkány rá sem hederített, mintha azt sem vette volna észre, hogy ott van a lány. De a pohár félig teli van: csak lesz majd valami hős lovag, aki megmenti.
FOLYT.KÖV.
